153
Az emlékekről és a csodálatosról
Soha nem érthetem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor - tízéves lehettem - egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés, kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.
157
A csodáról
Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos - nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik - s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos. A csoda lényegét nem tudom megmutatni, sem bizonyítani. De gondolj talán arra, milyen felfoghatatlan és csodálatos igazi valójában mindaz, amit mindennapinak és természetesnek érzel: már a létezés ténye milyen csodaszerű! Az, hogy megszülettél, élsz, s egy napon meghalsz! Mindezt "természetes"-nek érzed? Akkor vaksi vagy és botfülű. Már a valóság is csoda, felfoghatatlan, s minden természetes kellékével és anyagával természetfölötti is! Miért is lenne e valószínűtlenül bonyolult valóságnál értelmetlenebb a csoda? A világlélek a csoda, mely mindenben megnyilatkozik. Ezért vagyok hívő: mert a világ lelke bennem is, hétköznapjaimban, szomorú és esendő sorsomban is megnyilatkozik.
165
Arról, hogy égni is kell
Mint a máglyán, úgy kell égni. Mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ez ellen. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érette, elégni, az élet anyagát, a test szövetét is odadobni a lángoknak, melyek egyszerre perzselnek kívülről és belülről. Ezt a máglyát, melyre végül is oda kell állni minden embernek, aki az igazat akarja, ketten rakják: a hóhér és az áldozat. Nem lehet a végén megegyezni. Minden gyakorlat, tapasztalás, óvatosság hiábavaló. Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.
169
Arról, hogy legokosabb egyedül maradni
Mert ne számíts te senkire. Már nem is vagy hűséges a munkádhoz, ha bárkire is számítsz. Már nem is végzed egészen, feltétlenül, életre-halálra munkád, mellyel sorsod megbízott, ha bárkinek segítségét elfogadod. Nincs senki, aki segíthet. Műveket, embereket, népeket utolsó pillanatban nem védhet meg senki, nem segíthet senki, csak a mű, s az ember, a nép maga maga. Ugyanaz az erő, mely megalkot egy művet, felépít egy életet, csak az tud megvédeni is. Ezért legokosabb egyedül maradni. Aki igazán, elszántan magányos, aki lelke mélyén nem sínyli ezt a magányt, csak ő az erős. Nem szabad érzelmesnek lenni, sem reménykedni. A végén meg kell halnod, tudjad ezt. Mitől félsz hát? Mit is remélhetsz? Ha munkádhoz hűséges vagy, a halál sem tehet ellened semmit, amíg munkád tető alá nem hoztad. Ezt tudjad, s maradj bátran magányos.
174
Arról, hogy sokat kell sétálni
Természetesen mindig egyedül kell sétálni, legalább egy, de inkább másfél, s ha lehet, két órán át napjában. A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.
Összegabalyodva, mocskosan, zilálva,
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
Az ember olyan, mint a gyöngyhalász. 
Két karodban ringatózom 
"Rohanó világban élünk" 
