Illúziók

Az ima pedig Valakihez szól.
Valakihez, aki szeret minket, és akit mi is szeretünk.
A mi kultúránk arra épül, hogy egymáson segítsünk.
Vagyis szeretetre.
De ez sajnos nem valósult meg.
Nincs szeretet.
Ezért recseg-ropog az egész, s mint látod, az összeomlás fenyegeti.
De más utunk még nincs, mint hogy megpróbáljunk egymáson segíteni. Nem könnyű, mivel nemcsak én járok önös világomban, hanem te is a sajátodban. Önvarázslatunk foglyai vagyunk. Mondhatnám úgy is, hogy mindketten részegek, és ez a költő most arra kér, hogy legalább tántorogjunk együtt: ha összekapaszkodunk, bár te is imbolyogsz meg én is, talán nem esünk el! Ha megfogjuk egymást – két önző magánvilág -, talán összejövünk. Talán segítünk egymáson. „Jóságos kezeinkkel” talán föl tudjuk oldani magányunk fojtogató kötelékeit.
Látod, vannak jó és rossz kezek is.
Lehet, hogy ennél többet nem is lehet mondani a szeretetről.
Hogy két idegen lény mégis összefog valahogy, és segítenek egymásnak élni. Vak vezet világtalant. Lehet, hogy ilyenkor önzésünk buborékai szétpattannak, s mindketten belekerülünk egy olyan világba, mely nem varázslat többé, hanem valóság.
Ez a szeretet világa.
Az együtt világa.
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a „valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a „senkihez nincs közöm” életérzése.
És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor.