Alkonyat felé a dagály elhozta a kikötőbe a halott sirályt. Széttárt szárnyakkal úszott a tajtékos, fekete-zöld víz hullámain, egyenletes és komoly ringással, mintha megpihenne valamely komor és merész kaland után, két földrész partjai között. Ez a két földrész, e két part az élet és a halál.
A halott sirály széttárta szárnyait és oldalt hajtotta fejét. Most csak megadás volt és lágy, ringó szelídség. Áthajoltam a parti korláton, és sokáig néztem a sirály tetemét. Hol és hogyan halnak meg a sirályok?... Egy pillanatban lehullanak az égből, mert elfáradtak, a hajók, az ég és a tengerek között?... Vagy angina pectorisban halnak meg? Vagy szívelzsírosodásban?... Nem tudunk semmit. Talán csak meghalnak, mert elég volt.
Reggelre elállt a vihar, a kikötő öble üres volt, a szél és a víz eltemették a halott sirályt. A víz sima volt, mint egy óriási sír márványlapja, az ég kupolája világoskék, mint egy titokzatos és fönséges mauzóleum tetőzete. A sirályok sírboltja egyszerű, magasztos és jeltelen, mint a királyok nyugvóhelye. Életük és haláluk körül titok van. Emeljük meg kalapunk, tisztelegjünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.