Úgy látom magunkat, mint akik elakadtak egy véget nem érő bevezető után. Kezdetben minden élvezetes volt, a gyönyörűség maga. Egy kapcsolatnak az a része ez, amikor az ember a legjobb formájában mutatkozik meg, szellemes, elragadó, izgatott és izgató, érdeklődő és érdekes. Meleg, érző emberi lény, oldott és szeretetreméltó, nem pedig egy óriási kaktusz. Védelemből magad elé falakat emeltél, s egyre többet és többet húztál fel. Megállás nélkül – változatos módokon, olykor kegyetlenül – éreztetted az ellenállásod velem szemben. Úgy szegülsz szembe velem, mintha szörnyeteget látnál. Nem vádollak, nem hibáztatlak, nem hárítok rád semmit. Ha valaha is éreztem olyat, hogy rátaláltam valamire, aminek a kedvéért érdemes elmenni a végsőkig, ez az volt. A fájdalom ellenére is boldog vagyok, hogy megismerhettelek és nem mindennapi perceket tölthettünk együtt. Soha nem fogom elfelejteni azt az időt. Mindketten jobb emberek lettünk azáltal, hogy összehozott a sors. A barátod vagyok most is és tudom, hogy te is a barátom vagy.
Csak …
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.